– Szinte bejárta a világot. Hány országban gyalogolt már?
– Hát, nem tudom megmondani. Valamennyi földrészen megfordultam, s csak azt tudom, hogy Európában eddig Romániában, Görögországban nem jártam versenyen még. Másutt vagy edzőtáboroztam, vagy versenyeztem, esetleg mindkét foglalatossággal volt dolgom.
Kínában a kerékpáros körversenyeket utánozzák
– Hol volt a legjobb, a legizgalmasabb, a legérdekesebb?
– Tavaly Münchenben. Talán az Eb-bronz miatt. Úgy egy kilométer után éreztem, hogy a többiek nem akarnak menni. Az edzőm meg biztatott, így aztán huszonöt kilométernél már úgy vezettem, hogy azt hitték a tévések is, le vagyok maradva. Aztán otthon vagyok az olaszoknál, Szlovákiában meg még a falusi versenyeken is jó a hangulat. Legutóbb idén Madridban volt nagyszerű tíz kilométeres verseny, a főutcán, Kínában meg négynapos csaták vannak, s minden olyan, mint a biciklisek valamelyik körversenyén. Még hegyi szakaszok is léteznek.
– Ezek szerint ott is szeret gyalogolni.
– Hogyne.
– Egyébként igaz az a vélekedés, miszerint a gyaloglók, nagy-nagy lelküknél fogva, különleges helyet foglalnak el az atléták népes táborában?
– Nem, nem hinném, bár annyi igaz lehet belőle, hogy egy-egy hosszabb távon van időnk a gondolkodásra.
– Ez nem a világ legizgalmasabb sportága, itt nincs gól, vérre menő véghajrá, nincsenek századmásodpercnyi különbségek, milliméternyi előnyök, hátrányok. Csak egy érdekes, speciális, talán nem könnyen tanulható csípőmozgás van, ami, úgy vélem, lényegében sok minden eldönt.
– Na, azért itt is vannak izgalmak, nagy kiborulások, vérre menő csaták.
– Ez fizikai vagy inkább szellemi, technikai sport?
– Összetett. Fontos a fegyelem meg a figyelem. Nem lehet nem figyelni. Szellemileg és fizikailag is kifáraszt az edzés és a verseny. Érdekes, beszéltem a dobókkal, s ők azt mondják, fizikailag nem fáradnak el, csak szellemileg.
– Úgy vélem, a gyaloglás roppant egyszerű sportág, s igaza volt Peterdi Pálnak, hogy a láb mindig kéznél van. Ám verseny közben egy gyaloglónak nem lehet egyszerre mindkét lába a levegőben. Más szabály talán nincs is, bár az irányt azt mindenképpen el kell találni, mert ha rossz irányba indul el egy gyalogló, akkor soha nem ér haza. Megesett már önnel, hogy kizárták?
– Igen. Életember egyszer állítottak ki, 2011-ben. A dél-koreai vb volt az első világbajnokságom, ez, a budapesti lesz a hatodik, Dél-Koreában a sokadik helyen szenvedtem, lassabban mentem, de már láttam a végét. Ám úgy ötszáz méterrel a cél előtt kizártak. Fájt, nagyon fájt, sírtam is, ám azóta szerencsére hasonlót nem kellett megélnem.
Heti 160 kilométer a felkészülés során
– Nem lélekölő, hogy csak edz és edz, verseny versenyt követ?
– Nem, ezt én élvezem.
– Mennyit edz?
– Időben?
– Időben és kilométerekben is.
– Az alapozás idején százhatvan kilométeres heteim vannak, versenyidőszakban pedig száz-százhúsz kilométer az edzésadagom.
– Csak köröz és köröz órákon át, vagy inkább valahol a városban, a szabadban gyakorol?
– Itt is, ott is.
– Hol?
– A újpesti pályán meg a Margitszigeten. Imádom, hogy most sok profi bevette a szigetet, svéd, spanyol, mexikói és kínai szót hallani. Jó látni, hogy mások is örömmel róják a köröket.
– Egy-egy edzés csupa erőnléti munkát jelent?
– Csak részben. Még mindig alakítgatjuk ma is a mozgást, s akadt olyan, akit versenyen mindig kiállítottak, elment hát futni. De hát mint minden, ez is egyéni, embere válogatja.
– Petőfi is gyalogolt, Móricz pedig megírta, hogy gyalogolni jó, de mégis, mi vesz rá egy gyereket, hogy gyaloglónak álljon?
– Talán megfogja a légkör.
– Úgy tudom, tizenegy évesen került az Újpesthez.
– Igen, de akadályfutóként kezdtem, csak aztán lettem gyalogló.
– Nyilván élvezi. Nem lélekölő foglalatosság? Van, aki még a buszmegállóig sem gyalogol el szívesen.
– Számomra lélekemelő minden centiméter leküzdése.
– Min jár edzés közben a gyalogló esze? Mert hát versenyen, a környezeten, például a budai vár szépségén túl sok-sok apróságra, történetesen a nézőkre és az ellenfelekre is lehet, illik figyelni.
– Na, ez nem így van. Az embernek önmagára kell figyelnie, saját apróságokra, elvégre a többieket úgysem tudja befolyásolni.
– Van olyan, hogy verseny után feljegyez valamit, ami gyaloglás közben jutott az eszébe?
– Nem, csupán az érzéseimet írom néha le.
– Mivel győzne meg egy gyereket, hogy ezt a sportágat válassza?
– Ez nehéz kérdés. Annyi minden viszi el a gyereket a sporttól, és manapság már az utazás sem motivál. Így aztán úgy hiszem, minden gyerek meggyőzéséhez más-más út vezet, azt kell megtalálni.
– Mit gondol, miért van az, hogy a gyaloglók általában idősebb fejjel, hogy úgy mondjam, érett korban lesznek menők?
– Ez azért idővel változott, már a fiatalok is jó eredményeket tudnak felmutatni. Mint mondtam, változott a motiváció, és mások lettek az edzésmódszerek.
Budapesten felszabadultan versenyezhet
– Gondolom, kisebb csodaként éli meg a budapesti vébét. Saját eredményét illetően, mivel lenne elégedett?
– Igen, nagy-nagy csoda, hogy itt a biztatás, a szurkolás anyanyelve a magyar. Bár nyilván más nemzetek fiai is szurkolnak, de nekünk a magyar szóra mozdul a lelkünk. Fantasztikus, félelmetes, mennyi embert mozgósít a közös sors, a közös cél. Most sokáig nem tudtam, induljak-e a vb-n, nem jó az évem, nem olyan, amilyet reméltem. Aztán mégis elhatároztam magam, élménygyaloglást remélek, befogadni a közönség, a közösség energiáit, hasznosítani. Nincs eredménykényszer rajtam, és ez is bizakodóvá tesz.
– Utána befejezi?
– Ezt jövőre tudom megmondani, attól függően, hogy kapok-e támogatást. Például magaslati edzőtáborra. De most még csak a vébé foglalkoztat igazán.
– Lesz saját szurkolótábora?
– Nagyon remélem, legalábbis a telefonálókból és az esemesezőkből előzetesen úgy látszik.
– Hova álljon az, aki Madarász Viktóriának drukkol?
– Talán az Andrássy útra, a Munkácsy utcai fordulóba.
– Nos, ott most eggyel többen lesznek: írjon be engem is.
